Tizenhét fenyőfa

Hej, a kiskonyhában mily víg volt az élet, hej, a kisszobában mekkora a kacagás, hej, a kisszíveket betöltötte az öröm, béke, gondtalanság. Hej, azóta sok év eltelt már.

Nem jók már a lábakra a kiscipők, dobozban a kisautó, játékbaba, a pufók arcok is megnyúltak. Van, aki vizsgára készül, a másik épp munkát keres, a legnagyobbat messzi földről várják haza.

S hol egykoron ilyenkor már javában rotyogott a töltött káposzta, most üresen szomorkodik a fazék, a bejgli illata sem lengi be a kis teret, pedig milyen csodás, amikor a bőséges dióra, mákra göngyölt tészta sütés közben csendes megadással megreped. Tán még karácsonyfát sem hoz idén az angyal, ha nincs pénz, hát nem lehet, de itt vagyunk együtt és ez a lényeg – gondolta az anya, s a könnye eleredt. Nem így tervezte ezt az évet, nem így az ünnepet.

Este, mikor már mind összegyűltek, felidézték a régmúlt éveket, hogy ki hogyan leplezte le az angyalt, és elkacagták a csínytevéseket, hogy hogyan dőlt fel többször a karácsonyfa, maga alá temetve az üvegdíszeket, ki lopkodta le a szaloncukrot, majd tömte ki krétával házszentelés előtt a sztaniolt, bizonygatva, hogy ő biza nem evett. Kint hópelyhek szállingóztak, s a kórusok felcsendültek: Megváltó született.

Csengő szólt. Mintha angyal szállt volna el felettük, egyszerre hallgattak el. Majd egyikük kinyitotta az ajtót, egy régi ismerős állt ott, kabátjáról rázta a havat, épp erre járt, mondta, csak átadja a kis csomagot, amit hozott. Még a lépcsőházban is van valami – suttogta sietősen, majd távozott. Alig csukódott be az ajtó mögötte, ismét kopogtattak, egy távoli rokon gyümölcsökkel megpakolt kosarat nyújtott át, kis kóstoló is van az alján, kacsintott. Majd újabb látogatók érkeztek, egymásnak adták át a kilincset, volt kolléganők, barátok, osztálytársak, de még olyan is, akit alig ismertek.

Az ajándékdobozok a kisszobában sorakoztak, az asztal roskadozott a sok finomságtól, a család csendben ült mellette. Kint egyre sűrűbben havazott. A lépcsőházi szűk folyosón pedig tizenhét fenyőfa sorakozott. Egyiken még üvegdíszek is voltak.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség decemberi lapszámában)

Ami késik…

Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik.

Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell? Már nem emlékszem pontosan, hogy most hat vagy hét hónapos, de az is lehet, hogy már nyolc. És ha mosható pelenkát használnak? Vihetnénk egyénre szabott ajándékot, amire rá van írva a baba neve. Csak jutna eszembe, hogy hívják, D-vel kezdődik, de nem Dezső, nem Dénes, nem Dávid, se nem Dániel vagy Dömötör.

Babalátogatóba készültünk, ideje már, szégyen is, hogy még nem jutottunk el, pedig illene, ők is voltak nálunk, ma is megvan az éneklő kutya valahol, amit hoztak, három nyelven is énekelt, igaz, a fél füle odalett az évek során és az elemek is lemerültek.

Szóval, készültünk már egy ideje meglátogatni az újszülöttet, aki közben betöltötte a hat hónapot is, vagy talán a hetet, de az is lehet, hogy már a nyolcat is.

Miután megvásároltam és szépen becsomagoltam az ajándékot, végre kitűztünk egy szombati napot, amikor a családban mindannyian ráérünk a babalátogatásra. A házigazdáknak nem szóltunk, gondoltuk, meglepjük, hisz már régóta várnak, mert ugye, számítottak ránk, illene visszalátogassuk, ők is voltak nálunk, szégyen is, hogy még nem jutottunk el.

Éjjel fél kettőig sütit és tortát sütöttem, mert azt is illik ilyenkor vinni, korán reggel keltünk, hogy idejében elkészüljünk. Megreggeliztünk, majd inget, ruhát vasaltunk, cipőt fényesítettünk, beléptem a fodrásznőmhöz, hogy szárítsa be a hajamat, adjuk meg a módját, ha már végre összejön ez a rég tervezett látogatás. Szégyen is, hogy még nem jutottunk el.

Gyorsan elküldök néhány levelet és indulhatunk – mondtam a családnak, akik már toporogva vártak az előszobában. Aztán még befejeztem a határidős cikket, interjúkat egyeztettem telefonon, benyújtottam egy pályázatot és hozzászóltam néhány bejegyzéshez a Facebookon.

Most már igazán indulnunk kéne, ne legyen túl késő, már vettük is magunkra a kabátokat, amikor jött a szomszéd, hogy segítenénk felcipelni egy mosógépet a hatodikra. Segítünk, persze, ő is segített, amikor húsz éve ideköltöztünk, illik tehát visszasegíteni. Elindultunk, de útközben még beléptünk elintézni ezt-azt, a piacon még virágot is vettünk az újdonsült anyának. Végre aztán, amikor már a hab is kezdett lefolyni a torta tetejéről, az újszülött (vagy hat-hét-nyolc hónapos) meglátogatása következett.

Kicsit más volt az udvar, mint amikor legutóbb itt jártunk, mintha a fák hirtelen megnőttek volna, a duplagarázsra sem emlékeztem, és arra sem, hogy a lakóház első felét födött terasszal toldották meg. Nagy izgalommal kopogtatunk be, igaz, szégyen, hogy csak most stb., de csakhogy eljutottunk.

Lépteket hallunk, kinyílik az ajtó. „Ki az, Dzsúlió?” – kiabál ki egy nő a konyhából. Mi pedig némán állunk a kivasalt ingben és ruhában, kisuvickolt cipőben, beszárított hajjal, kezünkben a tortával, virággal és ajándékkal. Ahogy végignézek a húszas éveiben járó fiatalemberen, felötlik bennem, hogy talán már kicsi lesz rá az oly nagy gonddal kiválasztott rugdalózó.

Semmittevés

Az első napon nem csináltam semmit. Átfolytak rajtam az elmúlt hetek, hónapok történései, igyekeztem lezárni magamban projekteket, ha rövid időre is, de fiókba tenni a még futó témákat, és nem gondolni arra, hogy mivel kezdem majd, amikor visszatérek. Bővebben…

Reményteli december

1989. december másodikán nagynénéméknél gyűlt össze a rokonság Csíkrákoson, nagybátyám, András névnapját ünnepelni. Édesanyám hiányzott a társaságból, ő épp a csíkszeredai kórház szülészetén volt. Aztán érkezett is a hír: megszületett István öcsém. Bővebben…

A merengők

Ülök a medence szélén, és a lét nagy kérdéseiről töprengek. Másról nem is nagyon lehet, ahogy a lábam térdig belelóg a 17 Celsius-fokos vízbe. Gondolkodom tehát, mint ahogyan azt nagy döntések előtt teszi az ember. Menni vagy maradni? Bővebben…

A súly

„Hadapród úr, maga az?” – kérdezte suttogva egy hang. B. József hadapród a szokásos esti ellenőrzését tartotta, hogy mindenki megvan-e, rendben van-e minden. „Miért nem alszik?” – kérdezte szintén suttogva a 17 éves katonát. „Hetek óta nem tudok aludni. Aztán volt az a nagy vihar, még a temető kapuját is megszaggatta. Bővebben…

Ceremónia egy írógéppel

Fotózáshoz kértem kölcsön egy régi írógépet. Óvatosan csomagoltam ki és helyeztem az íróasztalomra, kíváncsian gyűlt köréje a család. Később a szomszédok is begyűltek, a fél utca ott tolongott, a fiatalok röhicskéltek, az idősebbek nagy szakértelemmel magyarázták, hogyan is működik.
Bővebben…