Csodaszerek

Azt írja egyik ismerősöm Facebook-üzenetben, hogy ha az általa ajánlott csodaszert kezdem használni, megváltozik az életem. Egy másik azt, ha az általa forgalmazott csodacseppet kezdem használni, magamra sem fogok ismerni, úgy megfiatalodom. Egy harmadik pedig azzal biztat, ha kipróbálom a kiolvashatatlan nevű életmódguru harmincnapos életmódváltó programját, csak jó dolgok fognak velem történni ezentúl, csudamód boldog leszek feszt. Sőt, ha még további ismerősöknek is ajánlom, pontosabban, ha mást is beavatok és megosztom vele az egyelőre kevesek számára elérhető, nagyszerű lehetőséget, még boldogabb leszek, mert pénzt is kereshetek vele.

A másik kedvencem a „mindenre gyógyír” kence. Aztán még vannak, akik a különböző gyökerektől kezdve – a világ másik részéről idehajóztatott gyümölcsök magjából préselt cseppeken át – a hurukuru bokor friss hajtásának kivonatára esküsznek, és kínálják azt csillagászati áron. Persze megéri befektetni, hisz megváltozik az életünk tőle, ugyebár.

Ezek szerint tehát eddig nem is tudtam, hogyan kell élni, tudják, úgy igazán, egyáltalán hogyan is élhettem túl ilyen tudatlanságban az eddigi éveimet. Hogyan lehettek boldog pillanataim anélkül, hogy mantráztam volna reggelenként, jól vagyok, jól vagyok, szép vagyok, szép vagyok, mindenki szeret, mindenki szeret, miközben körkörösen dörzsöltem a kézfejemre valamelyik méregdrága szert, hogy utána kötelező módon egy külön erre a célra létrehozott online csoportban közzétett motivációs idézeteket olvassak?

Lehet, komolyan fontolóra kellene vegyem, és elszánhatnám végre magam valamelyik „megváltozik az életed” használatára. De valamiért csak a Törlés gombot nyomom meg.

Mert végignézek a családomon, eszembe jutnak a barátaim, azok az ismerősök, akik nem ajánlgatnak csodaszereket, nem akarnak megváltani, nem azért keresnek meg, hogy valamit rám sózzanak, csak beszélgetünk egyet, úgy régimódiasan, meghallgatjuk egymást, és nagyokat kacagunk. Vagy fellapozok egy könyvet, zenét hallgatok, előadást nézek, teszem a dolgom, és azt, amit szeretek. Mert ezektől fiatalodik a lélek, és még ha adódnak is nehézségek: ilyenkor úgy érzem, helyén van a világ. Ajánlanám mindenkinek, de ki-ki döntse el maga, hogy milyen csodára vágyik.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)

Győzelem

Ütemesen dobban a láb, a hangot elnyeli a gumírozott aszfalt, a futópálya piros szalagként öleli körbe a lakótelepet. Hajnalban kóbor kutyák szegődnek a nyomomba, estefelé a padokra kiült öregasszonyok súgnak össze, amint meglátnak. Futóbolond – gondolják rólam.

Máskor az erdők, mezők felé veszem az irányt, amolyan hosszútávfutóként, suhan mellettem a táj, fák, dimbek-dombok, ág csapódik a homlokomnak, őz szökken el előttem, átugrok egy csermelyt. Ha valaha megállok, az csak egy dombtetőn lehet, honnan a meredekbe vezet tovább az út. Ott megállok, vissza mégsem nézek, mert nem a mögöttem levő a fontos, azt már láttam. Nézem a völgyet, a távolabbi magasabb hegyeket. Oda kell eljutni. De előbb leereszkedek a meredek sziklafalon, tán zuhanok is egy darabig, a tenyerembe tüske megy, amint megpróbálok megkapaszkodni, talpam alól kavicsok gurulnak a mélybe. Ha meg is tudok kapaszkodni egy-egy kiálló sziklába, gyökérbe, elengedem, mert csak akkor lehet elindulni felfele, ha már leértem a legaljáig. Itt nyalogatom a sebeimet, majd útra kelek – újabb dombok és hegyek felé.

Most magasugró vagyok. Az indulás előtti pillanat a legfontosabb. Ekkor dől el, hogy sikerül-e megugranom a lécet. Oda koncentrálódik múlt és jövő, ez a legteljesebb jelen. Egyszerre lendülnek a karok, mozdulnak a lábak, égnek a kalóriák, izzadságszag és boldogság tölti be a teret. Látjuk magunkat a nagy tükörben, ahogy együtt végezzük a gyakorlatokat. Az edző túlkiabálva a zenét diktálja a tempót.

Most labdát passzolnak nekem, a védők fölé ugrom és egy jó célzott mozdulattal a hálóba repítem. A közönség őrjöng, színes konfettik hullnak alá. Vállukra vesznek, úgy ünnepelnek. A jégen siklok, korcsolyám éle mintát rajzol bele. Úszó vagyok. Nagy karcsapásokkal szelem a vizet. Sellők kísérnek vízi-utamon, delfinek úsznak versenyt velem.

Most csak fekszem. Karom kinyújtva, pillangó röppent rá. A délutáni nap sugara besüt az ágyak közé. A szobatársak is csendben fekszenek, ki-ki a maga harcát vívja. Érzem, ahogy cseppenként tér vissza belém az élet. Estefelé a nővér elzárja a perfúziót, oldalra fordulok, a lábamat lelógatom. Egyik karommal tolom magam, a másikkal a vastámlába kapaszkodva húznám. A hasizmok megfeszülnek, a fogak összeszorulnak, megnyikordul az ágy. A magasugró nekiindul, a korcsolyázó ellöki magát az axelhez, a labda a háló felé repül, a futónak még néhány lépés a célvonalig, az úszó nagy levegőt vesz. Még egy utolsó erőfeszítés, a szobatársak feszülten figyelnek, a nővér mosolyogva bólint. A lábammal megérintem a földet, lépek egyet. A szobatársak ujjonganak, úgy ünnepelnek.

Bezzeg Antalné virágai…

Antal Béláné minden reggel megöntözte a gyönyörű virágait. Irigykedtek is a szomszédasszonyok. Hát hogyne irigykedtek volna, amikor Antalné mind egy szálig ajándékba kapta ezeket. Ráadásul az urától! Ki látott még ilyen drága embert, aki különösebb alkalom nélkül virágot visz a feleségének? Csak úgy. Van, hogy havonta, sőt, hetente! Ők nőnapra egy szál szegfűt ha kapnak, esetleg egy csokor hóvirágot. Szegfű, eh, halotti koszorúk virága. Hóvirág, eh, utcai árusok olcsó kínálata. Jólesik, persze, hogy legalább ilyenkor felköszöntik őket. De bezzeg Antalné! Bezzeg Antalné mindig szépeket, a legszebbeket, a különlegeseket, a legkülönlegesebb virágokat kapja.

Az utcára néző egyik ablakában kimondottan csak lepkeorchideákat tart, fehéreket, lilákat, halványrózsaszíneket, ciklámeneket, sárgákat, tigrismintásakat. A másik ablakában az évszaknak megfelelő virágkülönlegességeket. A szobában, konyhában az újonnan kapott növények díszelegnek, cserepesek és vágottak, az üvegablakos veranda pedig kész botanikus kert. Jácintok, nárciszok, krókuszok, tulipánok, jázminok, primulák, vízifuksziák, szakállbroméliák, koszorúfutókák, buzogányvirágok, dracénák, többféle fikusz és pálma, flamingóvirág, sárga nyalókavirág, fokföldi kankalin, rózsamályva, amarillisz, szobapáfrány, csodacserje, kála, cserepes harangvirág, hortenzia, nebáncsvirág, fokföldi ibolya, gloxínia, szobarózsa, gerbera, korallvirág, ciklámen sorakozik itt az egyéb ismeretlen és kimondhatatlan nevű növénnyel együtt.

Olyan, mint a Paradicsom! – sóhajtottak fel a szomszédasszonyok, amikor kávézás közben szóba kerültek Antalné, és a virágai. És általában szóba került. „Kértem a múltkor, hogy adjon egy hajtást a buzogányvirágból, de azt mondta: nem való az neked! Még ilyent! Igen nagyra van magával!” – méltatlankodott a társaságnak egyikük. „Az Dieffenbachia, ha nem tudnád. Az a rendes neve” – oktatta ki emezt egy másik szomszédasszony. „Bánom is én, hogy hívják, de bár egy fiókát adhatott volna! De nem, ő soha senkinek! Úgy őrzi őket, mint a szeme fényét!” – lovalta bele a témába magát az előző. „Na, de szinte meg is járta, mert mesélte, hogy a múltkor egy cserép a szekrény tetején megbillent, de nem tudta kifogni, épp a szeme között kapta el. Be is volt kékülve jól a szeme alatt, épp borogatta, amikor vittem a tejet neki” – mondta kárörvendve egy harmadik. „Ez lesz a veszte, meglátjátok. A múltkor is megcsúszott a vizes padlón, miközben locsolgatta a drágalátos burjánjait. Csupa kék-zöld volt a karja az eséstől” – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy negyedik. Néhány napja pedig a derekát fájlalta a sok virágöntözéstől, aztán hogy valamelyik növényre allergiás, mert néha nagy piros foltok lesznek az arcán tőle – vágtak egymás szavába az asszonyok. „Csak azt nem értem, miért olyan szomorú mindig” – hangzott el halkan a fiatal szomszédasszonytól egy félve kimondott gondolat. „Ej, hát a kutya is jódógába vesz meg! Ha nekem ilyen szép virágokat hozna az uram, én egész nap dalolnék, kacagnék” – harsogta egy tenyeres-talpas menyecske.

Antalné ma reggel is megöntözte a gyönyörű virágait, a tegnap kapott azáleával együtt. Irigykedtek is a szomszédasszonyok.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség márciusi lapszámában.)

Lakótelepi idill

Egyszerre nyílt a két bejárati ajtó, egyszerre jelent meg egy-egy műanyagpapucs a küszöbön, egyszerre lebbentek a hajak a hirtelen keletkezett huzatban. A két asszony egy pillanatig farkasszemet nézett, majd elstartolt. Váll váll mellett, vádli vádli mellett, könyök könyök mellett, nyakak előreszegezve, a kosarak szorosan a csípőkhöz igazítva. Így küzdötték végig magukat a keskeny folyósón a lépcsőház kijárata felé. Egyikük kosara jobban illatozott, mint a másiké – igaz, nem lehetett eldönteni, melyiké. Pedig nagy volt a tét, a két napos dicsőségért meg kellett küzdeni, és a cél még oly messze.

Vargáné egész délelőtt a konyhaablakból leste a megfelelő pillanatot. „Rég megszáradtak, innen is látszik, és még mindig ott lógándoznak”– mérgelődött magában. Már dél is elmúlt, amikor végre mozgást észlelt. Ő sem késlekedett, otthagyta a tűzhelyen a káposztát, amit éppen főzött, felkapta a kosarat és rohant, rohant az ajtó felé. Életbevágó, hogy ő legyen a következő, két rend csodaszép ágyneműt is vásárolt a tegnap. Feltépte az ajtót, és ekkor pillantotta meg a szomszéd Molnárnét, hogy aztán elkezdődjön a küzdelem – életre-halálra.

Futott tehát a két asszony, végig a hosszú lépcsőházi folyósón, a kanyarban Molnárné egy lépéssel lemaradt, de a lépcsőn jókora előnybe került, Vargáné ugyanis elhagyta a fél pár papucsát, de nem állt meg, kettesével ugrált lefele a lépcsőfokokon, mellé ért, majd lehagyta. Így előzgették egymást: Vargáné, Molnárné, Vargáné, Molnáré, Vargáné, Molnárné… Egy iskolából hazatérő kisgyerek utolsó pillanatban tudott csak félreugrani, szinte elsodorták, a kilencven éves Pista bácsi, aki épp a napi sétájára indult volna, szájtátva bámulta őket. Már le is értek a földszintre, még egy kicsi és már ott is vannak a fél győzelmet jelentő lépcsőházi kijáratnál. Vargáné szaporán szedi a lábait, Molnárné hosszúakat lép, mindjárt kint vannak!

Még egy utolsó erőfeszítés! Ám megtorpan Molnárné, de meg Vargáné is. Emeli a lábát, de nem tud lépni Molnárné, szabadítaná ki a kezét, de nem tudja Vargáné. Beszorultak a szűk kijáraton.

„Engedj ki! Én már ’82 óta itt lakom, engem illet a kötél”– kiáltott rá Vargáné Molnárnéra. „Engedj ki te! A múlt héten kétszer is elfoglaltad, háromszor kellett újramossam a rendet. Most én vagyok a soron”– kiáltott vissza Molnárné Vargánéra. „Azt a kötelet még drága Jánosom hozta a gyárból”– így Vargáné Molnárnénak. „De az én drága Jenőm húzta oda ki”– így Molnárné Vargánénak.

Hirtelen frissen mosott, az övékénél négyszer intenzívebb ruhaillat csapta meg az orrukat. Elképedve néztek a két nyírfa közé kifeszített szárítókötél irányába, ahol egy fiatal nő teregette vidáman a ruhákat. „Nem szégyelli magát, még a tangáit is ide teríti ki”– sápítozott Molnárné. „Pedig csak most költözött ide, ráadásul albérletbe! Hogy képzeli?”– csuklott el Vargáné hangja. „A céda! Ne félj, megmutatjuk mi neki!”– tört fel Molnárnéból. „Saját kezemmel vágom le a kötelet!”– fogadkozott Vargáné.

És miközben a két asszony még mindig ott vergődött a lépcsőházajtó között, a szél meglobogtatta a ruhákat, illatuk belengte a lakótelepet. Egy arra járó csavargó, mélyet szippantva a levegőbe, még el is mosolyodott.

Tizenhét fenyőfa

Hej, a kiskonyhában mily víg volt az élet, hej, a kisszobában mekkora a kacagás, hej, a kisszíveket betöltötte az öröm, béke, gondtalanság. Hej, azóta sok év eltelt már.

Nem jók már a lábakra a kiscipők, dobozban a kisautó, játékbaba, a pufók arcok is megnyúltak. Van, aki vizsgára készül, a másik épp munkát keres, a legnagyobbat messzi földről várják haza.

S hol egykoron ilyenkor már javában rotyogott a töltött káposzta, most üresen szomorkodik a fazék, a bejgli illata sem lengi be a kis teret, pedig milyen csodás, amikor a bőséges dióra, mákra göngyölt tészta sütés közben csendes megadással megreped. Tán még karácsonyfát sem hoz idén az angyal, ha nincs pénz, hát nem lehet, de itt vagyunk együtt és ez a lényeg – gondolta az anya, s a könnye eleredt. Nem így tervezte ezt az évet, nem így az ünnepet.

Este, mikor már mind összegyűltek, felidézték a régmúlt éveket, hogy ki hogyan leplezte le az angyalt, és elkacagták a csínytevéseket, hogy hogyan dőlt fel többször a karácsonyfa, maga alá temetve az üvegdíszeket, ki lopkodta le a szaloncukrot, majd tömte ki krétával házszentelés előtt a sztaniolt, bizonygatva, hogy ő biza nem evett. Kint hópelyhek szállingóztak, s a kórusok felcsendültek: Megváltó született.

Csengő szólt. Mintha angyal szállt volna el felettük, egyszerre hallgattak el. Majd egyikük kinyitotta az ajtót, egy régi ismerős állt ott, kabátjáról rázta a havat, épp erre járt, mondta, csak átadja a kis csomagot, amit hozott. Még a lépcsőházban is van valami – suttogta sietősen, majd távozott. Alig csukódott be az ajtó mögötte, ismét kopogtattak, egy távoli rokon gyümölcsökkel megpakolt kosarat nyújtott át, kis kóstoló is van az alján, kacsintott. Majd újabb látogatók érkeztek, egymásnak adták át a kilincset, volt kolléganők, barátok, osztálytársak, de még olyan is, akit alig ismertek.

Az ajándékdobozok a kisszobában sorakoztak, az asztal roskadozott a sok finomságtól, a család csendben ült mellette. Kint egyre sűrűbben havazott. A lépcsőházi szűk folyosón pedig tizenhét fenyőfa sorakozott. Egyiken még üvegdíszek is voltak.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség decemberi lapszámában)

Ami késik…

Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik.

Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell? Már nem emlékszem pontosan, hogy most hat vagy hét hónapos, de az is lehet, hogy már nyolc. És ha mosható pelenkát használnak? Vihetnénk egyénre szabott ajándékot, amire rá van írva a baba neve. Csak jutna eszembe, hogy hívják, D-vel kezdődik, de nem Dezső, nem Dénes, nem Dávid, se nem Dániel vagy Dömötör.

Babalátogatóba készültünk, ideje már, szégyen is, hogy még nem jutottunk el, pedig illene, ők is voltak nálunk, ma is megvan az éneklő kutya valahol, amit hoztak, három nyelven is énekelt, igaz, a fél füle odalett az évek során és az elemek is lemerültek.

Szóval, készültünk már egy ideje meglátogatni az újszülöttet, aki közben betöltötte a hat hónapot is, vagy talán a hetet, de az is lehet, hogy már a nyolcat is.

Miután megvásároltam és szépen becsomagoltam az ajándékot, végre kitűztünk egy szombati napot, amikor a családban mindannyian ráérünk a babalátogatásra. A házigazdáknak nem szóltunk, gondoltuk, meglepjük, hisz már régóta várnak, mert ugye, számítottak ránk, illene visszalátogassuk, ők is voltak nálunk, szégyen is, hogy még nem jutottunk el.

Éjjel fél kettőig sütit és tortát sütöttem, mert azt is illik ilyenkor vinni, korán reggel keltünk, hogy idejében elkészüljünk. Megreggeliztünk, majd inget, ruhát vasaltunk, cipőt fényesítettünk, beléptem a fodrásznőmhöz, hogy szárítsa be a hajamat, adjuk meg a módját, ha már végre összejön ez a rég tervezett látogatás. Szégyen is, hogy még nem jutottunk el.

Gyorsan elküldök néhány levelet és indulhatunk – mondtam a családnak, akik már toporogva vártak az előszobában. Aztán még befejeztem a határidős cikket, interjúkat egyeztettem telefonon, benyújtottam egy pályázatot és hozzászóltam néhány bejegyzéshez a Facebookon.

Most már igazán indulnunk kéne, ne legyen túl késő, már vettük is magunkra a kabátokat, amikor jött a szomszéd, hogy segítenénk felcipelni egy mosógépet a hatodikra. Segítünk, persze, ő is segített, amikor húsz éve ideköltöztünk, illik tehát visszasegíteni. Elindultunk, de útközben még beléptünk elintézni ezt-azt, a piacon még virágot is vettünk az újdonsült anyának. Végre aztán, amikor már a hab is kezdett lefolyni a torta tetejéről, az újszülött (vagy hat-hét-nyolc hónapos) meglátogatása következett.

Kicsit más volt az udvar, mint amikor legutóbb itt jártunk, mintha a fák hirtelen megnőttek volna, a duplagarázsra sem emlékeztem, és arra sem, hogy a lakóház első felét födött terasszal toldották meg. Nagy izgalommal kopogtatunk be, igaz, szégyen, hogy csak most stb., de csakhogy eljutottunk.

Lépteket hallunk, kinyílik az ajtó. „Ki az, Dzsúlió?” – kiabál ki egy nő a konyhából. Mi pedig némán állunk a kivasalt ingben és ruhában, kisuvickolt cipőben, beszárított hajjal, kezünkben a tortával, virággal és ajándékkal. Ahogy végignézek a húszas éveiben járó fiatalemberen, felötlik bennem, hogy talán már kicsi lesz rá az oly nagy gonddal kiválasztott rugdalózó.

Semmittevés

Az első napon nem csináltam semmit. Átfolytak rajtam az elmúlt hetek, hónapok történései, igyekeztem lezárni magamban projekteket, ha rövid időre is, de fiókba tenni a még futó témákat, és nem gondolni arra, hogy mivel kezdem majd, amikor visszatérek. Bővebben…

Reményteli december

1989. december másodikán nagynénéméknél gyűlt össze a rokonság Csíkrákoson, nagybátyám, András névnapját ünnepelni. Édesanyám hiányzott a társaságból, ő épp a csíkszeredai kórház szülészetén volt. Aztán érkezett is a hír: megszületett István öcsém. Bővebben…