Lakótelepi idill

Egyszerre nyílt a két bejárati ajtó, egyszerre jelent meg egy-egy műanyagpapucs a küszöbön, egyszerre lebbentek a hajak a hirtelen keletkezett huzatban. A két asszony egy pillanatig farkasszemet nézett, majd elstartolt. Váll váll mellett, vádli vádli mellett, könyök könyök mellett, nyakak előreszegezve, a kosarak szorosan a csípőkhöz igazítva. Így küzdötték végig magukat a keskeny folyósón a lépcsőház kijárata felé. Egyikük kosara jobban illatozott, mint a másiké – igaz, nem lehetett eldönteni, melyiké. Pedig nagy volt a tét, a két napos dicsőségért meg kellett küzdeni, és a cél még oly messze.

Vargáné egész délelőtt a konyhaablakból leste a megfelelő pillanatot. „Rég megszáradtak, innen is látszik, és még mindig ott lógándoznak”– mérgelődött magában. Már dél is elmúlt, amikor végre mozgást észlelt. Ő sem késlekedett, otthagyta a tűzhelyen a káposztát, amit éppen főzött, felkapta a kosarat és rohant, rohant az ajtó felé. Életbevágó, hogy ő legyen a következő, két rend csodaszép ágyneműt is vásárolt a tegnap. Feltépte az ajtót, és ekkor pillantotta meg a szomszéd Molnárnét, hogy aztán elkezdődjön a küzdelem – életre-halálra.

Futott tehát a két asszony, végig a hosszú lépcsőházi folyósón, a kanyarban Molnárné egy lépéssel lemaradt, de a lépcsőn jókora előnybe került, Vargáné ugyanis elhagyta a fél pár papucsát, de nem állt meg, kettesével ugrált lefele a lépcsőfokokon, mellé ért, majd lehagyta. Így előzgették egymást: Vargáné, Molnárné, Vargáné, Molnáré, Vargáné, Molnárné… Egy iskolából hazatérő kisgyerek utolsó pillanatban tudott csak félreugrani, szinte elsodorták, a kilencven éves Pista bácsi, aki épp a napi sétájára indult volna, szájtátva bámulta őket. Már le is értek a földszintre, még egy kicsi és már ott is vannak a fél győzelmet jelentő lépcsőházi kijáratnál. Vargáné szaporán szedi a lábait, Molnárné hosszúakat lép, mindjárt kint vannak!

Még egy utolsó erőfeszítés! Ám megtorpan Molnárné, de meg Vargáné is. Emeli a lábát, de nem tud lépni Molnárné, szabadítaná ki a kezét, de nem tudja Vargáné. Beszorultak a szűk kijáraton.

„Engedj ki! Én már ’82 óta itt lakom, engem illet a kötél”– kiáltott rá Vargáné Molnárnéra. „Engedj ki te! A múlt héten kétszer is elfoglaltad, háromszor kellett újramossam a rendet. Most én vagyok a soron”– kiáltott vissza Molnárné Vargánéra. „Azt a kötelet még drága Jánosom hozta a gyárból”– így Vargáné Molnárnénak. „De az én drága Jenőm húzta oda ki”– így Molnárné Vargánénak.

Hirtelen frissen mosott, az övékénél négyszer intenzívebb ruhaillat csapta meg az orrukat. Elképedve néztek a két nyírfa közé kifeszített szárítókötél irányába, ahol egy fiatal nő teregette vidáman a ruhákat. „Nem szégyelli magát, még a tangáit is ide teríti ki”– sápítozott Molnárné. „Pedig csak most költözött ide, ráadásul albérletbe! Hogy képzeli?”– csuklott el Vargáné hangja. „A céda! Ne félj, megmutatjuk mi neki!”– tört fel Molnárnéból. „Saját kezemmel vágom le a kötelet!”– fogadkozott Vargáné.

És miközben a két asszony még mindig ott vergődött a lépcsőházajtó között, a szél meglobogtatta a ruhákat, illatuk belengte a lakótelepet. Egy arra járó csavargó, mélyet szippantva a levegőbe, még el is mosolyodott.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s