Győzelem

Ütemesen dobban a láb, a hangot elnyeli a gumírozott aszfalt, a futópálya piros szalagként öleli körbe a lakótelepet. Hajnalban kóbor kutyák szegődnek a nyomomba, estefelé a padokra kiült öregasszonyok súgnak össze, amint meglátnak. Futóbolond – gondolják rólam.

Máskor az erdők, mezők felé veszem az irányt, amolyan hosszútávfutóként, suhan mellettem a táj, fák, dimbek-dombok, ág csapódik a homlokomnak, őz szökken el előttem, átugrok egy csermelyt. Ha valaha megállok, az csak egy dombtetőn lehet, honnan a meredekbe vezet tovább az út. Ott megállok, vissza mégsem nézek, mert nem a mögöttem levő a fontos, azt már láttam. Nézem a völgyet, a távolabbi magasabb hegyeket. Oda kell eljutni. De előbb leereszkedek a meredek sziklafalon, tán zuhanok is egy darabig, a tenyerembe tüske megy, amint megpróbálok megkapaszkodni, talpam alól kavicsok gurulnak a mélybe. Ha meg is tudok kapaszkodni egy-egy kiálló sziklába, gyökérbe, elengedem, mert csak akkor lehet elindulni felfele, ha már leértem a legaljáig. Itt nyalogatom a sebeimet, majd útra kelek – újabb dombok és hegyek felé.

Most magasugró vagyok. Az indulás előtti pillanat a legfontosabb. Ekkor dől el, hogy sikerül-e megugranom a lécet. Oda koncentrálódik múlt és jövő, ez a legteljesebb jelen. Egyszerre lendülnek a karok, mozdulnak a lábak, égnek a kalóriák, izzadságszag és boldogság tölti be a teret. Látjuk magunkat a nagy tükörben, ahogy együtt végezzük a gyakorlatokat. Az edző túlkiabálva a zenét diktálja a tempót.

Most labdát passzolnak nekem, a védők fölé ugrom és egy jó célzott mozdulattal a hálóba repítem. A közönség őrjöng, színes konfettik hullnak alá. Vállukra vesznek, úgy ünnepelnek. A jégen siklok, korcsolyám éle mintát rajzol bele. Úszó vagyok. Nagy karcsapásokkal szelem a vizet. Sellők kísérnek vízi-utamon, delfinek úsznak versenyt velem.

Most csak fekszem. Karom kinyújtva, pillangó röppent rá. A délutáni nap sugara besüt az ágyak közé. A szobatársak is csendben fekszenek, ki-ki a maga harcát vívja. Érzem, ahogy cseppenként tér vissza belém az élet. Estefelé a nővér elzárja a perfúziót, oldalra fordulok, a lábamat lelógatom. Egyik karommal tolom magam, a másikkal a vastámlába kapaszkodva húznám. A hasizmok megfeszülnek, a fogak összeszorulnak, megnyikordul az ágy. A magasugró nekiindul, a korcsolyázó ellöki magát az axelhez, a labda a háló felé repül, a futónak még néhány lépés a célvonalig, az úszó nagy levegőt vesz. Még egy utolsó erőfeszítés, a szobatársak feszülten figyelnek, a nővér mosolyogva bólint. A lábammal megérintem a földet, lépek egyet. A szobatársak ujjonganak, úgy ünnepelnek.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s