Reményteli december

1989. december másodikán nagynénéméknél gyűlt össze a rokonság Csíkrákoson, nagybátyám, András névnapját ünnepelni. Édesanyám hiányzott a társaságból, ő épp a csíkszeredai kórház szülészetén volt. Aztán érkezett is a hír: megszületett István öcsém.

Miután hazajöttek a kórházból, táviratot küldtünk a Budapesten élő rokonainknak: „Istvánka megérkezett. Mindenki jól van.” Másnap két bőrkabátos jelent meg az ajtóban, felszólítván édesanyámat, hogy mutassa meg a gyermeket, nem kódolt üzenet volt-e.
Ekkor én másodikos voltam, a nővérem hatodikos. Októberben avattak pionírrá, sárga zsinórt is kaptam, melyet büszkén viseltem. Ahhoz képest, hogy néhány évvel korábban, Ceauşescu látogatásakor azért nem mehettem le a placcra, avagy tapstérre a többi sólyommal együtt, mert nem volt sólyomsapkám, eléggé jól felküzdöttem magam a kiváltságosok közé. A sárga zsinórral kötelezettség is járt: szombat délelőttönként egy fekete-fehér sporttévén nézhettük a fizika laborban végtelennek tűnő órákon keresztül, hogy az öt éves tervet már az első félévben túlteljesítette az ország. Akkora hatással volt ez rám, hogy még álmomban is forogtak a kombájn motollái a nagy búzamezőkön.

A tízes iskolában volt egy román igazgató, most is látom magam előtt, ahogy kiabálva robog végig a folyóson, vagy ahogy reggelente áll az iskola ajtajában, és nézi, hogy rendesen ellenőrzik-e, minden diákon van-e nyakkendő, nyakkendőgyűrű, hajpánt és egyéb, a tanuláshoz és a diákok megfelelő fejődéséhez feltétlenül szükséges kellék.

Pizsamában szaladt át a szomszéd elújságolni, hogy Ceauşescuék elmenekültek. Előtte még Temesvárt emlegették sokat, a szülők a Szabad Európa Rádiót hallgatták. Az általános izgalom ránk, gyermekekre is átragadt, bár nem sokat értettünk belőle. Mondták, ki lehet tépni a vezér arcát ábrázoló képeket a tankönyvekből. Némi félelemmel ugyan, de én is kezdtem tépkedni, és valami furcsa érzés kerített hatalmába. Rövid pionír pályafutásom alatt, abban a röpke két hónapban jócskán töltögették belénk az ideológiát, most pedig teljesen más dolgokat lehetett csinálni. Ekkor ötlött fel bennem először, hogy nem szabad vakon elhinni dolgokat, kételkedni bizony kell – bár ez nem fogalmazódott meg akkor ilyen konkrétan.

Ötpercenként nyitogattuk egymás ajtaját a szomszédokkal, mindenki hallott, tudott valamit: hogy égetik a könyveket a rendőrség előtt, a pofozógépet kitették az ablakba, forradalom van. A tömbházbeli férfiak éjszaka kettesével álltak őrt a blokk bejárata előtt, mert azt is híresztelték, hogy jönnek a terroristák.

Gyerekszemmel nézve furcsán viselkedtek a felnőttek, addig nem látott módon. Az eufória és a félelem keveréke mellett a reményt láttam felcsillanni a szemekben. Talán azóta sem reménykedett ennyi ember egyszerre.

És még eszembe jut, hogy egy alkalommal a Mocca cukrászdában három óra sorbaállás után pont előttem fogyott el a citrom. Soha úgy nem kívántam semmit.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s