A súly

„Hadapród úr, maga az?” – kérdezte suttogva egy hang. B. József hadapród a szokásos esti ellenőrzését tartotta, hogy mindenki megvan-e, rendben van-e minden. „Miért nem alszik?” – kérdezte szintén suttogva a 17 éves katonát. „Hetek óta nem tudok aludni. Aztán volt az a nagy vihar, még a temető kapuját is megszaggatta. Azóta, ha el is aludnék, rémálmok gyötörnek. Mikor lesz már ennek vége?” – mondta szinte nyöszörögve M. Flórián. „Nagyon nyomja a vállamat ez a…” – de nem tudta befejezni, egy bajtársa a szavába vágott: „Az nem a vihar volt!”.
„Maga sem alszik?” – kérdezte még mindig csendesen a hadnagy. „Milyen sápadt ma, Dorbai” – nézett a népfelkelőre. „Még Kövér Gyula is megfestötte” – hangzott hátulról, mire nagy kacagás tört ki. „Pedig nálunk a tábori szürke a divat” – toldotta meg egy harmadik.

Senki nem aludt. „Miért nem pihennek? S ha holnap ismét harcolni kell?” – kérdezte tettetett haraggal B. József. „Ugyan, maga sem tud aludni, tegnap éjjel is jött-ment itt, mint egy kísértet” – szólt ismét valaki. „Fodor, Csorba, Homenczi, Kovács és a többiek, mind itt vannak?”– emelte fel most már a hangját a hadapród. „Pedig én szóltam a múltkor, hogy menjünk ki” – mondta félig tréfásan, félig komolyan az előző viccmester. A társaság elkomorult. Síri csend lett. A helyzet kezdett kínos lenni. „Flórián, mi az ott magánál? Újság? Akkor olvasson fel belőle”– talált hirtelen megoldást a hadapród. A katona betűzni kezdte:

„Majd Purpriger Dezső főhadnagynak a következőket mondta: – Adja át üdvözletemet az ezred tisztikarának és legénységének, amiért ilyen bátran és vitézül viselkedtek, és az ezrednek ezt a szép hírnevét őrizzék meg továbbra is!
A honvéd díszszázad felett tartott szemle után a 13-as huszárok küldöttségéhez, majd a tüzérezredek küldöttségeihez ment, azután pedig a szövetséges csapatok küldöttségeivel beszélgetett el, végül a polgári hatóságok küldöttségeit fogadta. A szemle ideje alatt a repülőgépekről virágokat szórtak a Felségre és az üdvözlésre megjelent csapatokra. A szemle közel két óráig tartott. Fél öt óra tájban ismét gépkocsikra szállott a király és kísérete, és a katonaság egetverő lelkes ovációja, a polgári közönséget véget érni nem akaró éljenzése között tovább ment Csíkszentmártonon keresztül Csíkcsekefalvára, majd onnan rövid pihenő után Kézdivásárhely felé.”

A katona felpillantott, majd B. József bólintására egyre jobban belelendülve folytatta.
„Színház. Csütörtökön este az Obsitost, Bakonyi – Kálmán hangulatos operettjét elevenítette fel a társulat jó előadásban. Ezúttal először látták egyéniségének legjobban megfelelő szerepben Antal Erzsit, ki Piroska alakjában kedvesen, pajzán, temperamentumos játékával vérbeli szubrett minden jó tulajdonságát mutatta. Kitűnő partnerei voltak Rátkai és Endrődi.”

A hangulat oldódni látszott, a katonák csoportokba verődve beszélgetni kezdtek. „Én csak azt sajnálom, hogy a kenyértarisznyámat nem hozhattam magammal, jóféle dohány volt benne” – bólogatott szomorúan egy népfelkelő. „A Magyaros-akciót a legnagyobb titokban kellett előkészíteni, de Csíkzsögödön már az iskolás gyerekek kiabálták egymásnak az utcán: visszavesszük a Magyarost! Bár azt sem tudták, hol van az…” – hangzott el odébb. Volt, aki a kitüntetéseit magyarázta, volt, aki a Heves megyei küldöttség borát dicsérte, Palócz Kálmán miskolci cigányprímást is emlegették. Néhányan nótázni kezdtek:

A Magyaros alján sűrű ködök járnak.
Vége lesz, vége lesz nemsoká a nyárnak.
A virág elhervad a pázsit megsápad.
Megsápadok én is rózsám te utánad, elhervaszt a bánat.
Rongyos a dolmányom, hejh! hogy is ne lenne.
Három ország sarát megfeküdtem benne.

„Hat óra után indult meg az orosz gyalogság, lángokban állt a Magyaros tető, pokoli mennydörgés mindenhol. De a pusztító pergőtűz után a fedezékek romjain a támadás kemény ellenállásba ütközött. Visszavertük. A fedezékben találtam rá a legjobb katonapajtásomra, gránátszilánk érte, már nem élt” – mesélte egy vén baka, majd ő is bekapcsolódott a nótázókhoz. „Mikor szürkébe öltöztem, azon kezdtem gondolkodni, ki lesz az én útitársam, ha a harctérre kell menni. Majd lesz útitársam a kedves pajtásom, ki megássa a síromat…”

Néhányan még mindig a csatát, valamint az elmúlt napok történéseit vitatták, aztán ők is együtt énekeltek a többiekkel. „Édesanyám nem írok több levelet, puskagolyó lőtte el a szívemet, eltemetnek az erdei gyöngyvirágok, megsiratnak a falumbeli leányok” – énekelték közben a háttérben az ismert katonadalokat. „Addig megyek, míg a szememmel látok, míg egy sűrű erdő közepébe találoooom. Éles késem a komisz kenyérbe vágom, ha meghalok érted babám, se bánooom” – szaggatták meg a végét, és elfacsarodott a szívük a honvágytól, bánattól. Volt, akit hosszú évek óta várt haza a családja, felesége, gyermekei, volt, aki nem tudta, mi van az otthoniakkal, élnek-e még, vagy megtartotta-e ígéretét a babája, aki hűséget ígért annak idején az állomáson. „Az élet legszebb sorába voltam” – zokogott fel hangosan egy fiatal honvéd.

A korábbi felolvasó gyorsan egy másik lapot húzott elő és fennhangon olvasni kezdte, hogy az általános elkeseredésből kirángassa bajtársait: „Vendégelőadás. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata vendégszerepel jövő hét elején a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban. A Nézd, ki van itt! című produkciót hétfőn és kedden 19 órától játsszák.” A katonák elcsendesedtek, a felolvasó, mivel látta, hogy a figyelem rá összpontosul, gyorsan továbbolvasta egy szuszra, ami épp eléje került: „Hiába próbálták élőlánccal megakadályozni az úzvölgyi katonatemetőhöz kivonult magyarok, hogy Dormánfalva önkormányzata felszenteltesse a sírkertben áprilisban létrehozott román parcellát és emlékművet: felbőszült románok erőszakkal berohantak és elfoglalták a sírkertet.”

„Törjünk ki” – zúdult fel egyemberként a társaság. „Elég! Üljenek veszteg! Ez parancs!” – kiáltott rájuk a hadapród.
A katonák hallgattak, mint a sír. Majd egyikük halkan dúdolni kezdett ismét: „Én Istenem, hol fogok én meghalni. Hol fog az én piros vérem kifolyni, Erdélyország közepében lesz a sírom, édesanyám, arra kérem, ne sírjon” – költötte át hirtelen némileg az ismert nótát.

„Értem én, hadapród úr, hogyne érteném” – mondta mosolyogva a fiatal katona. Majd hozzátette: „Tudja, ha énekelnek, imádkoznak, akkor egy kicsit könnyebb. Még ez a beton se nyomja úgy a vállunkat.”


(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. júliusi számában)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s