L-nek. Ki másnak?

Szándékosan a hátsó sorban keresett helyet magának, amikor – kis kopogós cipőjében, amelyet csak ünnepi alkalmakra húzott fel – lihegve megérkezett. Naftalin szaggal keveredett avas kölni illata lebegett utána.

A beszélgetés már elkezdődött, az est házigazdája éppen a meghívott életrajzi adatait sorolta fel. Majd valamilyen általános kérdéssel indított. A meghívott, költő, világutazó sok-sok éve nem járt ezen a vidéken, mesélni valója bőven akadt – hajóútjairól, egy őserdei törzsnél töltött éveiről, sivatagi kalandjairól, de gyermekkora néhány vicces pillanatát is felidézte. A moderátor hiába próbálta az általa elképzelt mederbe terelni a beszélgetés folyamát, a meghívott, költő, világutazó csak csapongott, és hihetetlenebbnél hihetetlenebb, ámde valós történetekkel kápráztatta el a közönséget.

Mindig is igazi bohém volt – mosolyodott el az előbb említett, kis kopogós cipőjű nő, majd kinyitotta a bejáratnál megvásárolt könyvet. Hirtelen forogni kezdett vele a terem, épphogy repülősóért nem kiáltott, mert a szerző így ajánlotta a könyvét: „L-nek. Ki másnak?”

Jó úton jár az az olvasó, aki azt feltételezi, hogy ennek a kis kopogós cipőjű, naftalin szaggal keveredett avas kölni illatot árasztó hölgynek valamilyen köze lehet ehhez az L betűhöz, és a meghívottköltővilágutazóhoz. Valamikor ugyanis Lilinek szólította őt az akkor még fiatal költő.

Lilink remegve lapozott bele a kötetbe, de minduntalan visszafordított az ajánláshoz. Ó, hát így varródik el ez a szál az életében, ilyen szép mintázat rajzolódik ki végül. Pedig mennyi álmatlan éjszaka, vágy, telesírt párna, aggódás, kétségbeesés, düh és ismételt fellángolás, és igen, öröm is fűződik ehhez a viharos kapcsolathoz. Hogy aztán Ő egyik napról a másikra eltűnjön, éveken keresztül csavarogjon a nagyvilágban, és közben írja a remek költeményeit. Annyi év eltelt, Istenem, annyi év, és most itt van teljes valójában. De mindvégig gondolt rá, rá, Lilire, vitte az együttlétük emlékét a hajóútjaira, az őserdőbe, a sivatagba!

Idáig jutott gondolataiban a kis kopogós cipőjű, naftalin szaggal stb. nő, amikor az előtte ülő, festett hajú, ezüstróka prémet viselő felszisszent. Laurának hívták.

De volt még a teremben egy Lola, egy Lukrécia, Lujza, Lea, Liza, Lina, Lizelotte, egy Letícia, mellette Lavínia, a legszélén Léda, de még egy Leopold is, és néhány Ludovika.
Ott ültek, némelyikük pirulva hallgatta, amint a meghívott, költő, világutazó felolvasta egyik-másik szerelmes, vagy pajzán versét. Aztán meg volt olyan is, aki némi elégtételt érezve simított végig az ajánláson. És olyan is, aki csak egyszerűen biccentett. Végül is ez járt neki. Legalább ennyi.