A pulzusa egyre szaporábban vert, a szíve már-már kiugrott. Az öltözőben levő tükörbe pillantott. Egészen sápadt volt, a szája kiszáradt, a torkában gombóc, kapkodva vette a levegőt, émelygett, kiverte a víz, rájött a pisilhetnék. Mélyet lélegzett, kifújt, légzés, kifújás, légzés, kifújás. Próbált valami szépre gondolni, egy tavacskára például, amelyen épp békésen csónakázik, de mindegyre nagy hullámok jöttek, a csónak felborult és ő fuldokolni kezdett.
Még néhány perc. Mindjárt ő következik. Úgy érezte, hiábavaló volt a sok gyakorlás, a tükör előtti órákon át való artikulálás, a szövege mantrázása.
A takarás mögé sietett, útközben valaki kérdezett valamit, ő válaszolt volna, de nem jött ki hang a torkán. A korábban gondosan odakészített pohárból nagyot kortyolt. Kint már hallotta a tömeg morajlását. Még egy perc.
Nagyot nyelt és kilépett a színpadra. Félszegen a közönségre mosolygott, majd tétova léptekkel megindult a színpad közepe felé. Hirtelen eszébe jutott, hogy biztos ismét görbe a háta, ezért gyorsan kihúzta magát. Ám amint kiegyenesedett, megrémült: a színpad közepén óriási állványon hatalmas mikrofon várta. Erről nem volt szó! Látta magát, ahogy eltörpül a nagy monstrum mellett, amely egyre csak növekszik, amint ő próbál megszólalni. Nő és nő, arca is van már, csattogtatja éles fogait.
Végre odaért, anélkül, hogy megbotlott volna. Pedig gyakran riadt föl álmából – már amikor aludni tudott az utóbbi napokban – hogy kilép a színpadra, egy figyelmetlen színpadmunkás által be nem vert szegecskébe megakad a nadrágja szára, visszarántja, ő pedig engedve a gravitáció törvényének szépen, látványosan elterül a színpad bal oldalán. A felharsanó röhögésnél talán csak az rosszabb, hogy a barátai éveken keresztül minden egyes alkalommal, mikor tehetik, felelevenítik a nagy bukást, arról nem is beszélve, hogy az újságok időnként vissza-visszautalnak az esetre, a menyasszonya elhagyja, a gyerekek kővel dobálják.
Szerencsére, ezt az akadályt jól vette és épségben megérkezett az időközben normális méretűre zsugorodott mikrofon elé. Feltekintett a közönségre, hogy keressen egy megértő szempárt, találjon egy barátságos arcot a nézőtéren, remélve, hogy bátorságot tud meríteni. Színészbarátai gyakran magyarázták, mennyire fontos, hogy befogadó és nyitott legyen a közönség, most értette meg ezt igazából. De csak a reflektorfények világítottak a szemébe.
Torkát megköszörülte, merészen szembenézett a fénnyel és beleharsogta a mikrofonba: Jó estét kívánok, fogadják szeretettel a Pimpirimpi zenekart!
A közönség egy emberként tapsolt.
Karcolás 