Mindennapi történeteink

„Maga magyar ember? Az Isten áldja meg!”– mondta az öregasszony. Az ablak mellett ült, talán a 79-es számozású széken.

Az öregúr állt még egy darabig, mintha tétovázott volna, hogy leüljön-e melléje. Volt még hely máshol is, de végül úgy döntött, leül. „Magának van családja ugye?”– kezdte a néni. Rájuk pillantva, akár szép pár is lehettek volna. „Nincs”– mondta csendesen a bácsi. Öltönyben, kalapban, kifésült bajusszal, egyenesen ült a kicsi töpörödött néni mellett. „Akkora bánatom van”– kezdett szipogni a néni. „A bátyámtól egy fodrásznő kicsalta a házunkat, már nincs is, ahová hazamenjek. Mi aláírtuk, azt sem tudtuk, mit. Tíz évig jártam iskolába, tanultam, aztán a traktorgyárnál dolgoztam Fogarason. S most öregségemre nincs, ahová menjek”– ömlött a panasz a néniből.

„Az már baj”– válaszolt egy idő után az öreg. Suhant mellettünk a táj, vagy mi a táj mellett, az anyóka csendesen sírdogált. „Meddig utazik? Eljön velem Brassóba?”– kérdezte hirtelen a néni. „Nagyon kedves volt velünk, ott ebédeltünk az udvaron”– nyomta el az öregúr válaszát az előttem, a 64-es ülésen helyet foglaló nőnek a mondókája, amint a szomszédjának ecsetelte a szombat délután történteket.

„Foglalt?” – mutatott rá a mellettem levő – talán a 70-es – ülésre egy srác. Nem, intettem. Volt még vagy 15 kilométer Csíkszeredáig. Meséljek?

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s