Kecegtetünk, kattintgatunk, behajlunk, előrefurakodunk, belekönyökölünk mások oldalába, tolongunk, magasra tartjuk a karunkat, beállunk az első sorba, mert… nálunk kamera van.
És mindenki megértheti, hogy meg kell örökítenünk amint gyermekünk vonul a sorban az iskolai ünnepségen, ha alig totyogó csöppségünk a díszbeszéd közepén a pódiumra mászik (ugye, milyen édes?), és ugyanúgy végig kell fotózni az élet összes apró történését, mint a nagyobb életeseményeket. Aztán meg is kell mutatni a világnak, hogy hol voltunk, mit csináltunk, gyorsan meg kell osztanunk a közösségi oldalakon, hogy nézzétek, így élek én. Tessék, reggel kimentem a konyhába, megkentem egy szelet zakuszkás kenyeret, beleharaptam (harapásnyomos zakuszkás kenyér lefotóz) s ezt most megosztom veletek.
Nyilván, ezek egy-két perces műveletek, de a nagy igyekezetünkben, hogy mindent-mindent örökítsünk meg, meg tudjuk-e élni a pillanatot? Át tudjuk-e adni magunkat a pillanatnyi örömöknek, anélkül, hogy valaki egy fényképezőgépet, telefont ne toljon az arcunk elé? Tudunk-e ugrálni úgy egy koncerten, hogy csak a hangulatot érzékeljük és ne nyúlkáljunk folyton a telefonunk után, hogy lekecintsük, ni, mi itt vagyunk. El tudunk-e merülni a táj szépségében anélkül, hogy késztetést éreznénk, hogy azt a magányos fát ott a távolban lencsevégre kell kapjuk, mert milyen vagány? Le tudunk-e állni szülinapozáskor az egy-két beállított fotó után?
Persze, a pillanat elröppen, az idő telik és jó visszanézni a régi fotókat. De ha egyszer eltűnne az összes fényképünk, emlékeznénk-e még valamire?
Karcolás 